Az első találkozásom, mármint az első igazi személyes és felnőtt találkozásom a mesével egy hétvégén történt, amikor Boldizsár Ildikó vezetése alatt a saját mesénkkel dolgoztunk, azzal, amit a gyerekkor mélyéből hoztunk magunkkal, vagy amit felnőttként annyira fontosnak éreztünk, hogy rászántunk egy hétvégét a vele való foglalkozásra. Nekem ez a mese a Rigócsőr király volt, de nem azért, mert annyira szerettem, hanem mert gyerekként annyira sajnáltam azt a szegény királylányt, akinek bizony nagyon kijutott a keservekből.

Végül is úgy alakult, hogy neki köszönhettem a belépésemet a mese belső világába, rajta keresztül értettem meg, mi is igazából a mese, miért mesél évszázadok (évezredek?) óta számtalan mesélő, és hogy miért nem lehet megunni ezeket a történeteket, miért maradtak meg az emlékezet rugalmas rostjai között ki tudja hány kézen-közön, átívelve időn és tereken át a mai napig.

Kamaszként azt gondoltam, hogy valami nagyon hiányzik a mesékből, s ez a valami akkori észleletemben hol a történet kibontása, hol a szereplők egysíkúsága volt, hol meg a háttér részletesebb megjelenítése és így tovább. Kerestem valamit, amit nem tudtam igazán megnevezni, csak pótolni akartam, amennyire lehet, de valahogy nem leltem meg a hiányzó láncszemet a gyerekkori mese-élmény és a felnőttkori olvasói élmények között. Ez bizony addig a bizonyos hétvégéig váratott magára, és megfogalmazni is csak jóval később tudtam, amikorra már kitisztult, mit is hiányoltam, mit nem találtam meg a gyerekkort elhagyva, ami olyan becses és nélkülözhetetlen volt, hogy akkora utat is megérdemelt, mint amit megtettem érte. Nagyon egyszerűen és nagyon bonyolultan is meg lehet fogalmazni azt a valamit, mert egyszerre mind a kettő: intellektuális élmény és katarzis, érzés és kép, tudás és látvány. Persze először van a katarzis, a többi mind ezek után. De mi okozhat katarzist egy mesében, kérdezhetném (ha nem éltem volna át), ahogyan meg is kérdezték sokan.

Gyerekként még egyenes kapcsolatban vagyunk azzal a világgal, amiről aztán a szocializálódás és mindenféle tapasztalás után leválunk, és szinte alig marad meg tudatunkban, miben is töltöttük az első 10 évünket. Amiből vissza lehet következtetni erre, az éppen a mese, illetve ami a meséből megmarad bennünk. Amikor valaki – vagyis a meseterápia – meg tudja teremteni azt a közeget, ahol vissza- és egyben beléphetünk újból ebbe a tudatosan nem rögtön érthető, de mégis öröktől ismerős tudatba, vagy inkább közös emlékezetbe, akkor jövünk rá, mit veszítettünk. A mitikus/archaikus tudatunkat veszítettük el, azt a képességünket, hogy analizálás helyett szinte színről-színre érzékeljük a szimbólumokat, amelyeket a mese megőrzött (változatlanul évezredek óta), és amelyekben a világ rendje, tiszta működése mutatkozik meg. De csak abban a tudatállapotban, amikor kinyílunk erre a mitikus tudatra, mert a hétköznapi tudat nem ismeri fel ebben a mélységben a szimbólumokat, illetve nem tudja igazi jelentésükben és ellentmondásosságukban érzékelni őket. Az az életszemlélet, ami gyerekkorban még természetes, és ami számunkra ott gyerekként, kiválaszthat egy történetet – illetve szimbólumkapcsolódási sort tér vissza felnőttként a megértéssel együtt, amikor a mesével dolgozunk.

Én azon a bizonyos hétvégén végre az életem középpontjába kerültem, illetve megtaláltam a saját magam középpontját, ahonnét láthatóvá váltak a befelé és kifelé mutató irányok, az értékek, amelyek mentén akarom élni az életem. Tudatossá váltam, de nem az önkény, hanem a rend tudatában, amelynek létezésében addig nem nagyon hittem, illetve nem találtam rá a magam számára meggyőző bizonyítékot. Azóta egymás után nyitom fel magamnak a mesék által közvetített tudást, keresem azokat a „fehér foltokat”, amelyek megakadályozzák, hogy beteljesítsem mindazt, aminek a megvalósítására megszülettem. Olyan ez, mint valami misztikus utazás, ahol a cél nem kívül van, hanem belül, és az egyes állomásokat Óperenciás tengerek és Üveghegyek választják el, amiken áthaladni nagyon viszontagságos, de a megérkezés megér minden fáradságot, mert végtelen örömöt és békét ad. Az ára ugyan néha a fájdalom, de utána megkönnyebbülés és erő van, amit használni lehet, amivel építeni lehet.

Ahogy az egyik mese-csoportomon „elszólta” magát valaki: szerintem – mondta - eddig minden mese, amivel foglalkoztunk, nekem szólt. Mert így is van, neki szólt, ahogy mindenkinek, aki olvasni szimbólumokat választott. Ezért is fejtem a meséket, keresem a nekem szóló üzeneteket, mert minden mese ugyanannyira személyes, mint amennyire mindenkihez szóló.

Tőrös Ildivel egy éve dolgozunk már együtt, az ő családállító módszere, tudása és a mese nagyon jól megférnek egymással, így az első botladozó lépések után egyre bátrabban vezetünk közösen mese-utazásokat...

Családállítás

Miután három-négy könyvet elolvastam már a családállításról, egy szép napsütéses délutánon elmentem egy csoportfoglalkozásra „megnézni”, hogy mi is történik ott. Hogy létezik családi tudattalan és ennek hatása jól leképeződik az egyes családtagok sorsában, azzal már Szondi Lipót írásai kapcsán elgondolkodtam. A családállítással kapcsolatos írások azt ígérték, hogy – Wilfried Nelles szavaival élve – ez a módszer láthatóvá teszi ezt a családi energia mátrixot, ezáltal mintegy szembesülhetünk a lélek szintű valóságunkkal, megmutatja, hogyan vagyunk beágyazódva ebbe a családi mintába, hol gátol bennünket a mintánk illetve hogyan tudjuk az energiáit az épülésünkre használni. Mit mondjak, sehogy sem tudtam elképzelni ezt a gyakorlatban...

Derűsen beültem a csoportba, elkezdődött az első állítás, a témahozó annyit mondott el a gondjáról, hogy az édesapjával szeretné javítani a viszonyát. Felállt az apa és a kliens képviselője, érződött a feszültség a két személy között, és amikor elhangzott a kérdés, hogy milyen nehéz sors lehet az apa családjában, abban a pillanatban már benne is találtam magam egy nagypapa fájdalmában, akit sohasem láttam, nem is hallottam róla soha. Elemi erővel megjelent az az energiamező, amelyről oly sokat olvastam. Döbbenetes volt. Megtapasztaltam, hogy milyen mély lelki valóságokat tud feltárni ez a módszer és lenyűgözött az is, hogy a több évtizedes fájdalom, mely mindegyik érintett családtagnál megmutatkozott, egy állításnyi idő alatt milyen szépen átalakult megértéssé, megbékéléssé.

Ez az érzelmileg nagyon mély utazás magával ragadott és azóta megtanultam magam is. Szeretem benne, hogy segítségével ráláthatunk gondjaink gyökerére, előhívhatjuk azokat az erőforrásokat, amelyekkel mindannyian rendelkezünk, csak sokszor nem vagyunk ennek tudatában. A félelmeink, indulataink lassan átalakulnak, helyüket lassacskán betölti a szeretet, megbékélés, mély életigenlés.

A családállítás negyedszázados tapasztalata –amely egy módszer életében viszonylag rövid időnek számít – azt igazolta, hogy nagyon erősen be vagyunk ágyazódva a családi rendszerünkbe, sokszor az látszik, hogy minél kevésbé hisszük, hogy így volna, annál inkább így van. Sok gondunk összefüggeni látszik rendszereink torzulásaival - ilyen például a családi rendszerünk, gondolataink- illetve hiedelmeink rendszere. Kapcsolataink ugyanilyen módon vizsgálhatók, szemlélhetők, legyenek azok akár munkatársi-, baráti-, vagy mély érzelmi viszonyok. Amikor szenvedünk vagy tehetetlennek érezzük magunkat kapcsolatainkban, bizonyos, bennünket kellemetlenül érintő kapcsolati minták ismétlődnek anélkül, hogy értenénk, hogy miért történik ez velünk, és ha tehetetlenül állunk a jelenséggel szemben, akkor érdemes a családállítás módszerét segítségül hívni és ránézni a mélyebb, tudatunk számára nehezebben hozzáférhető lelki valóságunkra.

A saját személyes tapasztalatom, belső fejlődésem, amelyet a családállítás módszerével való kapcsolatommal és a mese világával való találkozásommal hozok összefüggésbe, valamint a résztvevők visszajelzései arra bátorítanak, hogy ezt az utat követve hívjam meg egy belső kalandra a változtatni vágyó és merő nyitott és fejlődőképes sorstársaimat. A magam intenzív belső átalakulása a fent említett módszerek segítségével kb. három éve tart, örülök minden hozadékának és szívesen osztom meg azokat embertársaimmal. Azoknak ajánlom, akik úgy érzik, hogy életük megfeneklett valamilyen vonatkozásban, olyan kapcsolati minták ismétlődnek, amelyek kellemetlenek számukra és nem tudnak önerőből úrrá lenni rajtuk, netán olyan érzésük van, hogy többre lennének képesek, mint amennyit adottságaikból jelenleg kamatoztatni tudnak, netán valamely kapcsolati nehézségükkel nem tudnak egyedül megbírkózni.

Ha valaki szeretne végre az élet napos oldalára állni, azt szívesen látom egy mély utazásra, amely segítheti a tisztánlátást, sok eddigi nehézség átértékelését. A magam belső útja, változásai és a módszert igénybe vevők által megélt pozitív változások, visszajelzések - melyek időben nagyjából egybeestek a családállításokkal amelyeken részt vettek – valószínűsítik, hogy ezek a változások összefüggenek azzal az erős élménnyel, új megértéssel, amelyet az állítás során és után megéltek és ez megerősített abban, hogy érdemes ezt az utat járnom.

Magamról röviden

Kezdetben elvégeztem a Magyar Grafológus Kamara iskoláját Z.Gánti Péter vezetésével, majd jungi pszichológiát tanultam Fehér József András és Ranschburg Ágnes iskolájában, majd drámajáték-vezetést Kaposi László tanfolyamán. Később a Simonton relaxációs-, imaginációs módszer rámutatott relaxált állapotban történő a képalkotási képességünk teremtő voltára, majd jött a nagy kaland, az NLP (neuro-lingvisztikus programozás). Ez a furcsa nevű módszer teljesen átalakította életszemléletemet, rendszerszemléletre tanított, amely az élet minden területén kamatoztathatónak bizonyult.

A Családállítás módszerét a Rendszerakadémián volt alkalmam megtanulni a szakma legjelesebb képviselőitől, egy nagyon árnyalt képet kapva a módszer kínálta lehetőségekről. Jelenleg a meseterápia eddigi vívmányainak a családállítással való ötvözésén dolgozunk Pápes Éva megoldási kódjai alapján.